Fazekasság és porcelángyártás

A kínai fazekasok a Jin és a Sang dinasztia idején kezdték a porcelán - kifinomult edények - gyártását. Míg a korai módszerek primitívek voltak, a speciális égetőkemencék kifejlesztése lehetővé tette a fejlett porcelánkészítést. Ezek a kemencék képesek voltak a kaolin, egy fehér agyagfajta magas, kb. 1200 fokos hőmérsékleten való égetésére, amely során kemény, porózusmentes anyagot kaptak.

Az első valódi porcelánfajtát a Tang-dinasztia idején gyártották, amikor a kínai fazekasok rájöttek, hogyan tartsák ellenőrzésük alatt a vastartalmat, csökkentve ezzel a színek hatását, ami tisztább fehérséget eredményezett. A porcelángyártás a Ming-dinasztia idején érte el csúcsát, és a kiváló minőségű termékeket Japánba és Európába is exportálták.

Ekkora a kínaiak kaolinból gyártották a porcelánt, és az eljárás során egy földpát tartalmú követ, ún. petuncét is használtak, amely a porcelánnak áttetsző, üvegszerű megjelenést kölcsönzött.

Selyem

A selyem a selyemszál a fényt megtörő, háromszögletű prizma-szerű szerkezetéből nyeri csillogó megjelenését.

A hiedelem szerint a kínaiak Kr. e. 2700 körül kezdték a selyemkészítést. Úgy szól a legenda, hogy Sze Ling Cse császárnő fedezte fel a selymet, amikor egy selyemhernyó gubója a teájába esett, és némi kísérletezés után sikerült a selyemszálat szövetdarabbá szőnie.

A selyemszövés folyamata mindmáig változatlan. A selyemhernyó gubóját forró vízbe teszik, hogy fellazítsák a szálakat, és megöljék a lárvát. A szálakból fonalat fonnak, amit aztán feltekernek és kiszárítanak. Egy-egy gubóból 500 - 1100 méternyi selyem nyerhető.

A selymet tekintették Kína legértékesebb kereskedelmi cikkének. Miatta jött létre a híres Selyem-út is. A selyemkészítés eljárása szigorúan őrzött kormánytitok maradt egészen Kr. u. 300-ig, amikor aztán kiszivárgott Indiába.

Iránytű

A világ legelső iránytűje Kínában készült a Csin-dinasztia idején, mágnesvasércből, egy olyan ásványból amely a Föld mágneses mezejének köszönhetően mindig észak-déli irányban helyezkedik el, és amely a kínai varázslat és jóslás mindennapi eszköze volt.

Az iránytű használatát több kínai szöveg is említi, köztük egy IV. századból származó könyv, melynek címe: "Az Ördög-völgy mesterének könyve", és amely leírja, hogyan használták a helyes irány megtalálására.

Az első személy, akiről először említik hivatalos feljegyzések, hogy iránytűt használt a tájékozódáshoz, Cseng He, kínai tengernagy volt, aki 1405 és 1433 között összesen nyolc tengeri utazást tett.

Papír és nyomtatás

Kínában a papírt kb. 3000 évvel azután fedezték fel, hogy az egyiptomiak papiruszt használtak. A Han-dinasztia egyik köztisztviselője, Kaj Lun úgy készített papírt, hogy az eperfa háncsának anyagát és a bambusznád rostját vízzel keverte, leszűrte, majd a keveréket bambuszból készült kereten kiszárította.

Emellett a papírgyártásnál használtak még fakérget, kendert, vásznat, sőt még halászhálókat is. A Tang és a Szung dinasztiák idején a különböző célokra több papírfajtát fejlesztettek ki, köztük kenderpapírt, bőrpapírt, bambuszpapírt és csuan papírt, amelyet egyfajta fenyőfából készítettek, és elsősorban a kalligráfiában használtak.

A papírgyártásban elért haladásra a nyomtatás kifejlesztése tette fel a koronát. A táblanyomtatást vagy xilográfiát már a VII. században is használták, és az első ismert nyomtatott szöveg, egy buddhista írás Kr. u. 868-ban készült. A könyvnyomtatás akkor még időigényes volt, mivel minden egyes oldalhoz új táblát kellett kifaragni.

A mozgatható betűs nyomtatást a Szung-dinasztia idején fejlesztették ki. A kínai betűket fa kockákra faragták, amelyeket szükség szerint elrendezhettek és akár újra fel is használhattak. A Ming-dinasztia idején a mozgatható betűs nyomtatást tökéletesítették, és kétszínes módszerrel nyomtattak könyveket.

A papír és a nyomtatás gyors elfogadása Kínában elősegítette az ismeretek gyors terjedését az írástudó kínai értelmiség és arisztokrácia körében.

Lőpor

A Han-dinasztia idején a taoista alkimisták, akik a halhatatlanság elixírjét keresték, sok tüzet okoztak, amikor kénnel és salétrommal (kálium-nitráttal) kísérleteztek. Az egyik alkimista később megírta "A hármak rokonságának könyve" c. alkimista művet, amely óva intett bizonyos anyagok összekeverésétől.

A VIII. század végére, a kései Tang-dinasztia idejére meghatározták a lőpor képletét. A salétrom, kén és szén keverésével készített lőport, avagy "huao jaót" először tűzijátékok és jelzőfények készítésénél használták. Később egyszerű gránátokba tették, amelyeket katapultokkal lőttek ki az ellenségre.

A Szung-dinasztia idején a lőport mordályokban és rakétákban használták. A szungok katonái emellett a port bambuszcsövekbe tömték, amiket aztán primitív lángszórókként használtak. 1126-ban egy helyi tisztviselő, Li Gang leírta, hogyan védték Kajfeng városát ágyúk segítségével, amelyek súlyos veszteségeket okoztak a fosztogató nomád törzsnek.

Sok korai kínai lőporkeverék mérgező anyagokat is tartalmazott, mint a higany és az arzénvegyületek, és a vegyi fegyverek korai formájának tekinthető.