Tibet

Shangri-la, (James Hilton brit író novellájában Az elveszett Horizontban leírt harmonikus, hegyek által körülvett fantázia hely Shangr La a földi paradicsom szinonimája, de gyakorlatilag egy misztikus Himalájai utópia, egy boldog, külvilágtól elzárt hely) a hó birodalma, a világ teteje, mágikus, misztikus királyság legek országa. Tibet kétségkívül a világ egyik legkülönlegesebb helye. A világ legmagasabban fekvő országa, területe 1,23 millió Km². A terület átlagos magassága 4900m.

Büszkélkedhet a világ legmagasabb hegycsúcsaival, a legszélesebb szurdokvölgyével. Gyönyörű tavak országa, számos fontos ázsiai folyó eredetének helye.

Ha a halandó tengerszint közeli magasságból érkezik 3600 méterre, ne csodálkozzon, hogy fáj a feje, másnaposnak érzi magát, és nehezére esik egy fél emelet megmászása is. Szuszog, szédül és szeretne leülni. Ezek a magashegyi betegség enyhe tünetei. Gyógyszer állítólag kapható, de nem azért megy az ember Tibetbe, hogy holmi drogokat szedjen. Ez az érzés fogadja az embert Lhasába érkezéskor.

A Gongkar repülőtér modern, a városba vezető út hibátlan. Új alagút szeli át a köztes hegyet és széles burkolatú út kanyarog a Kyi-chu folyó völgyében. Az út mellett szép, hagyományos tibeti házak sorakoznak. Nem kifejezetten a szegénység bizonyítékai. De mindez szemfényvesztés. 2005-ben járt erre Kína nagyhatalmú ura és az ő tiszteletére elkészült a hosszú alagút, a remek út és a pompás házsor.
Tibet valójában szegény és az embereknek sosem lesz pénzük ilyen minőségű házakra és utakra.

Lhasa Tibet ősi fővárosa majdnem olyan, mint a filmekben (Hét év Tibetben, Kundun). Az óvárosi, tibeti negyed házai és emberei valóban a filmekből ismert képet adják vissza. A Potala Palota a város fölé emelkedik, szinte látni a fiatal Dalai Láma alakját, amint távcsövén keresztül kíváncsiskodik, mi történik a városában. Tibet legszentebb temploma, a Jokhang körül végtelen sok zarándok koptatja a kövezetet csakúgy, mint száz, kétszáz vagy ötszáz évvel ezelőtt. Az évszázadok múlásával a tibeti kultúra mit sem változott. Az emberek ugyanolyan vallásosak, ugyanolyan szerényen élnek és vélhetően ugyanolyan békések is, mint azelőtt.

Az idő múlása csak annyiban tűnik fel, hogy több a kínai rendőr figyel a Jokhang temploma körül, mint a 20. század közepét megelőző évszázadokban. A Jokhang templom előtti tér - ahol ma egymást érik az árusok-, már többször volt a tibeti ellenállás színtere, többször borította vér a zarándokok által koptatott burkolatot. Az árusok nem olcsó tömegtermékeket árulnak, hanem a zarándokok számára nélkülözhetetlen tárgyakat. Imamalmokat, apró dobokat, imafüzéreket és az ötszínű imazászló tekercseket. Alkudni szinte kötelező, de nem a Közel-Keletről ismert enyhén erőszakos, rámenős stílus vezet eredményre, hanem a kedves, mosolygós baráti hangnem töri le az árakat.
Csakúgy, mint a Potalát, a Jokhang épségét is a helyiek védték meg a nehéz időkben. Mao kulturális forradalma rengeteg vidéki kolostort döntött le, de a fővárosban a nép saját testével védte a szent helyeket. Ennek köszönhetően mindkét látványosság szinte teljesen eredeti állapotában tekinthető meg. Az elmúlt évszázadokhoz képest állagmegóváson kívül sokat nem változtattak rajtuk. Lhasa másik arca a modern, apró üzletekkel, fényes állami irodaházakkal és laktanyákkal tarkított kínai negyed. Ez a rész láthatóan nem őrzi a tibeti hagyományokat. Inkább hasonlít egy modern kínai városra nem pedig az idézett filmekből ismert városképre. Ez a Lhasában már erős többségnek mondható kínai emberek világa.

A város két arca meglehetősen különbözik. Talán az egyetlen közös jelleg a kaotikus közlekedés. Ez nem azt jelenti, hogy dugók vannak és mindenki őrült módjára dudál. A járművek káosza nem ebben mutatkozik meg, hanem a szinte minden szabályt nélkülöző közlekedésben. Indexet senki nem használ, sávot előzetes értesítés nélkül, véletlenszerűen vált a tibeti sofőr. A gyalogosok kicsit hasonlóan a pesti forgalomhoz itt is másodrendű állampolgárok. Ami érdekes, hogy balesetet nem látni. Valahogy mindenki figyel a másikra (közös érdek) és öregecske autóikkal nélkülözik a városi sebességmámort is.
Lhasa a maga 3600 méter tengerszint feletti magasságával Tibet alacsonyabban fekvő vidékei közé tartozik. A 1-2 napos akklimatizálódás után Lhasából kimozduló utazó szinte csak magasabban fekvő helyekre látogat. A szent város vonzásában több kevésbé látogatott kolostor is megtekinthető, nagyobbik részük kisebb-nagyobb károkkal, de szintén túlélte a kulturális forradalmat.

A Potala Palotából is jól látható Sera Kolostorban egykor 5000 szerzetest élt. Ma alig pár száz sárgasapkás folytatja egész életre szóló tanulmányait. A kicsit távolabb fekvő Drepung kolostora a kínai invázió előtt a világ legnagyobb kolostora volt a több mint 10 000 szerzetest befogadó épületeivel. A jelenlegi létszám, hasonlóan a többi jelentős vallási létesítményhez itt is csak töredéke az ötven évvel ezelőttinek.

A tibeti építészet legcsodálatosabb példája, és egyben a világ egyik legérdekesebb építészeti remekműve, a 117 m magas és 360 m széles Potala Palota.

A Vörös-hegyre épült Potala-palota aranyozott tetői mérföldekre látszanak a Lhászát körülvevő síkságon. A 41 hektárnyi területet elfoglaló épületegyüttes négy részből áll, a középső Vörös Palotában az egykori dalai lámák nyugszanak, a köréje épült Fehér Palotában a mindenkori dalai láma lakott, az Alsó Palotában a kormányhivatalok, a börtönök és az istállók kaptak helyet, s az épületek mögött a Sárkány-király-tónak nevezett park terül el.
A VII. században Szongcen Gampo tibeti király építtetett palotát erre a hegyre, ennek egyetlen épen maradt része a csúcson levő kápolna. A mai palotarendszer a XVII. században, az ötödik dalai láma uralkodása idején épült.
A Potala szanszkrit szó, a buddhista mitológiában annak az égi tartománynak a neve, ahol Avalokitesvara, „a látó szem”, az egyik legfontosabb bodhiszattva, Tibet védőistene lakozik. A dalai lámát A valokitesvara földi megtestesülésének tartják, amellett, hogy minden dalai láma közvetlen elődjének a reinkarnációja.
A Potala Palota felújítása óriási feladat elé állította a szakembereket, mert nem használhattak korszerű építőanyagokat, hanem több száz évvel ezelőtt is alkalmazott, korabeli anyagokkal kellett helyreállítaniuk eredeti pompájukban az épületeket. Az egyik legnehezebb feladat például annak az okkersárga habarcsnak az előállítása volt, amellyel annak idején a padlózatot és a lapos tetőket fedték be. Körülbelül 70 százalékban sikerült elérni az eredeti minőséget. Az évszázadok alatt a palotát tönkretette a természetes erózió és az élősködők: férgek rágták meg a pillérek százait és az ablakkeretek ezreit.
A palota helyiségeinek a számáról 1984-ben kezdtek pontos kimutatást készíteni, eddig kétezret számoltak meg, valójában azonban összesen hétezer lehet. Az egykori dalai lámák bebalzsamozott holttestét őrző, arannyal és drágakövekkel díszített sztupák (óriási koporsók) talapzata köré most üvegfalat helyeznek, hogy az egerek ne tudják megrágni az aranylemezeket, amelyeket évszázadok alatt megízesített a zarándokok jak vajlámpásainak füstje.

A tibetiek kedves és vendégszerető emberek. Beengedik a látogatót az otthonukba, bepillantást engednek mindennapjaikba.
Használati tárgyaikat maguk készítik. Ezeket a tárgyakat megvásárolhatjuk a Barkhon utcában. Ez egy körkörös utca a régi Lhasa központjában Tibet legrégebbi
utcája.
Ez az a hely ahol a tibeti gazdaság, kultúra, művészet és vallás egyesül, az a hely, amit meg kell látogatni.
Régi monda szerint a 7. században az első tibeti király, aki egyesítette Tibetet feleségül vette a kínai és a nepáli hercegnőket. Később a nepáli hercegnő építette a Jokhang templomot,mely otthont adott a kínai hercegnő által Tibetbe hozott 12 éves hercegnek.
Barkhon az út melyet évszázadok óta zarándokok taposnak a Jokhang templom körül.

A hófedte hegycsúcsok, zöldellő érintetlen erdők, kristálytiszta zuhanó patakok, és nyugodt tavak mellett, az odaadó hit, a imák , ahogy leborulnak a szabad ég alatt, az utak mentén, mind-mind alázatos és szerény emberekké tette a tibetieket.

Tibet, az elveszett paradicsom kétségkívül az a hely ahol a lélek él!